Szívből pottyant mesék

Sokat olvasunk. És sokat gondolkodom, hogy miket olvassunk. Döbrentey Ildikó legújabb égből pottyan meséi már régóta velünk laknak. Azt tudja, amit nagyon kevés mesekönyv: szívhez szól, de nem érzelgős, értéket közvetít, de nem oktat: varázsol minden szavával. Döbrentey Ildikó olyat tud, amit a legnagyobb írók tudnak csak: gyönyörködtetni és belesüllyeszteni a mese világába páratlan fantáziájával és a magyar nyelv bűvészi játékával. Szépen ír, és ez nagy szó. Nem azért, mert választékos szavakat tanulhatnak belőle a kisgyerekek, vagy kapcsolatba kerülnek a helyes mondatformálással. Azért, mert a varázslat és a szépség kézen fogva járnak. Ha elveszne a szépség, megtörne a varázslat.

Mert a Holnembolt polcán páratlan bátorságú és állhatatosságú játékok valódi értékekre tanítanak, a vége pedig hol szilveszteri mulatság, hol jókedvű lángos evés. Ahol főszereplő lehet egy piros cipőfűző vagy  a bölcsőszájú halacska és ahol a picinkék ugyan éjjeli iskolába surrannak, amikor mi alszunk, de azért mégis olyanformák, mint a mi gyerekeink.

Olvassátok!

Mit suttog Tracy? - A suttogó titkai 1.

A Suttogó titkai korunk spockja. Alig jártam kisgyerekes családnál, akinek ne bújna meg egy a polcán. Most elolvastam, és úgy döntöttem népes olvasótáboromnak (bruhaha) közzéteszem gondolataimat. Kezdem a pozitívumokkal.

A Suttogó remek stílusban megírt könyv, élvezetes, gördülékeny és alapos. Azt adja a bizonytalanodó szülőnek, amire vágyik: józan, logikus tanácsokat. Számtalan jó ötletet és részigazságot fogalmaz meg, például mindennél fontosabbnak tartja a következetességet. Hangsúlyozza, amivel én is egyetértek, hogy minden gyerek önálló egyéniség és mindenkinek egyéni megoldást kell találni a problémáira (ennek némiképp ellentmond maga a módszer, amit javasol). Tracy Hogg újszülött tanácsadó volt és hosszú évek tapasztalatai alapján állította össze a könyvet, így nagyon életszerű: pontosan látja a szülői problémákat, a családdá válás problémáit és jól látszik, hogy munkájának nagyobbik részében éppen a szülőkkel foglalkozott. Tracy utálja a szélsőségeket és kitűnő marketinggel erről az olvasót is meggyőzi.
Igaza van abban, hogy a rossz szokásokat könnyebb nem kialakítani, mint később elhagyni. Minden fenntartás nélkül egyetértek azokkal, amit a játékról és az ingerekről ír: ellenzi a zenélő és mozgó játékokat, a túlingerlést.

Akkor hol itt a hiba?

Az alapoknál. Ha valaki olvasta a könyvet és tisztában van a ma elfogadott szoptatási alapelvekkel, akkor látja, hogy ezekkel homlokegyenest ellentétes dolgokat javasol (ellenzi például az igény szerinti szoptatást), de ezt én betudtam a generációs és kulturális különbségeknek. Egyébként ez a legszembetűnőbb szarvashiba a könyvben, de szerencsére az igény szerinti szoptatás már nagyon benne van a köztudatban (talán egyszer a hordozók és együttalvók is átlépik a bűvös határt).
Nagyobb baj maga a szemlélet, ahogy a csecsemőről beszél. Hosszan taglalja például, hogy tisztelettel kell fordulni a gyerek felé, be kell neki mutatkozni, kommentálni kell, hogy mit csinálsz, aztán azt csinálod vele, ami neked jó. Ez a tisztelet dolog szerintem álságos: úgy beszélek vele, mint egy felnőttel, amire semmi szüksége nincsen, de nem veszem figyelembe az igényeit, csak a sajatjaimat. Tehát úgy bánok vele, mint egy tárggyal.
Bevallom, miután elolvastam, hogy elegendő oknak tartja a tápszerezésre azt, hogy valaki fél, hogy megváltozik a melle, már minden egyéb fejtegetését kétkedve fogadtam. Beszél tiszteletről, következetességről, csecsemőtípusokról, de sose beszél szeretetről, odaadásról, meghittségről. Tiszta, átlátható rendszert ígér, meg azt, hogy ez majd egycsapásra könnyűvé teszi a gyereknevelést, ha nem, akkor rosszul csinálsz valamit. Az egész könyv felett ott lebeg a szülein uralkodó, zsarnok csecsemő réme, aki kiszipolyozza a szüleit és megfosztja őket normális életüktől.

Dugig van következetlenséggel és egymásnak ellentmondó állításokkal. Előszeretettel ostorozza a más nézeteket vallókat (például engem). Tracy Hogg nem veszi figyelembe, hogy a születés, a családdá válás, a saját életünk újra felfedezése egy folyamat. Az újszülött szimbiózisban él az anyjával, amire mindkét félnek szüksége van. Biztos igaza van abban, hogy a szokásokat ekkor alakítjuk ki, de a lélek alapjait is ekkor alakítjuk ki. Persze, ez Amerika, ahol hathetes gyerek mellett dolgoznak az emberek, de meggyőző sílusa elhiteti, hogy ez így a jó. Én is a falra mászom néha, hogy a gyerekem nem tud egyedül elaludni, vagy nem tudunk elmenni színházba, de azt gondolom, mindennek megvan, meglesz a maga ideje. És szerintem nonszensz egy táblázat alapján megtanulni, miért sír a baba. Ha valami, hát ez akadályozza az anya-gyerek kapcsolat kialakítását.

Szerintem a Suttogó borzasztó veszélyes könyv és soha nem adnám első gyereküket váró szülők kezébe. Azt suttogja, hogy te ezt egyedül nem fogod tudni jól csinálni, azt suttogja, hogy a kisbabád egy folyton támadásra kész oroszlán, akit meg kell szelídíteni, azt suttogja, hogy a csecsemőnek és Neked is hamisak azt ösztöneid, ne hallgass rájuk. Azt suttogja, hogy a jó gyerek, eszik, alszik, játszik és mindezt persze boldogan és egyedül. És legfőképpen azt, suttogja Tracy, hogy nála van a bölcsek köve. Pedig nincs.

(Tracy Hogg - Melinda Blau A suttogó titkai I. Európa Könyvkiadó, Bp., 2009)

Elveszett a boldogság? - Jean Liedloff könyvéről

Már több, mint három éve, hogy először hallottam a kötődő (kontinuum) nevelésről. Nem, mint elméletről, hanem mint természetes, szívet melengető felfogásról, amely vissza próbál találni a szülő-gyermek kapcsolat ösztönösségéhez. Később megtudtam, hogy ehhez elmélet is tartozik, ami némiképp disszonánsan hangzik. A könyvet viszont csak most olvastam. Íme egy kis kedvcsináló: Jean Liedloff nem kertel és nem megértő: szerinte a civilizált ember elvesztette a képességet, hogy az ösztöneire hallgasson. Egy anya-gyerek kapcsolatban létfontosságú az ösztönösség, amely akkor veszett el, amikor ebben az alapvető kapcsolatban az értelem vette át a szerepet. A szerző a jekána indiánoknál töltött közel 2,5 év alatt boldogságuk kulcsát kereste és megtalálni vélte a csecsemők és kisgyermekek hétköznapjaiban. A jekána csecsemők születésüktől a saját maguk kezdeményezte fizikai eltávolodásig testközelben élnek: életük az anyjuk életét követi kézben hordozva vagy hordozókendőbe kötve, velük aludva függőágyaikban. Igényeiket a legteljesebb mértékig kielégítik anélkül, hogy bármikor is az élet középpontjába kerülnének: a környezetük folyamatosan teszi a dolgát, mindeközben kielégítik a csecsemők evolúciós igényét: hogy sosem hagyják magára. Liedloff mindennek az eredőjeként beszél a nevében is sokatmondó "karonülő" korszakról. " A karban lévő csecsemő érzései azt mondják neki, hogy jól van és hogy eredendően jó. Az egyetlen pozitív identitás, amit ismerhet, azon a feltételezésen alapszik, hogy jól van, hogy ő jó és örörmmel ogadják. (...) Minden baba jó, de ők ezt csak a visszajelzésekből tudják" Véleménye szerint a civilizált csecsemők kétségbeesett és követelőző sírása, a felnőttek veszélykeresése és boldogtalansága mind abból fakad, hogy nem érezték az igényeikben teljesen kielégített csecsemők alapérzését, hogy ők jók és szerethetőek. Ezért életek mennek rá arra, hogy ezt az érzést keresik - tetteik kompenzációk, amelyek nem érnek célba. Plasztikusan leírja, hogyan tölti egy jekána, és hogyan egy civilizált csecsemő a napját és ez milyen érzéseket indukál benne. Az evolúció felkészít bennünket arra, hogy átessünk a születés traumáján és elkezdjük a méhen kívüli életet és ehhez egy sor ösztönt fejlesztett ki. Liedloff szerint a "karba vágyás" ugyanolyan ösztön, mint pl. a szopási ösztön. A szülés utáni depressziót is annak tudja be, hogy az anya a civlizált gyakorlatok között nem élheti meg az ösztöneit. Liedloff sokszor kegyetlenül fogalmaz, de ahhoz, hogy elérje a célját, vagyis rádöbbentsen, a mai gyereknevelési elvek, mennyire az ember természete ellen valók, meg is kell tennie. " Anyja finoman behajtja maga mögött az ajtót. Ha harc, hát legyen harc, mondja magában. Nem fog a gyerek akarata győzedelmeskedni az övé felett. Az ajtó mögül hallja, milyen, amikor valakit kínoznak. A kontinuuma felismeri, hogy ez történik. A természet nem tud hamis jelzéseket produkálni. Pontosan olyan komoly a helyzet, ahogy hangzik." A szerző az indián kisgyerekek későbbi önállóságát is e körülménynek tudja be: megfigyelései szerint a jekánáknál minden négyévesnél idősebb gyermek hasznos tagj a társadlomnak, önállóak, tűrik a fájdalmat és koruknak megfelelő döntéseket képesek hozni. Egyrészt azért, mert megkapták a testközeli csecsemőkor legfontosabb üzenetét, hogy jók és szerethetők, másrészt a hordozott babák megfelelő ingermennyiséget kapnak a világból (hiszen mindenhová magukkal viszik őket), de sosem sokallhatnak be az ingertől, mert akkor egyszerűen anyjukhoz bújnak és nem engednek többet magukhoz. Másik dolog, hogy sosem szerveződik köréjük az élet: mindent megkapnak, de nem áll meg miattuk az élet, így nem is figyelnek folyton rájuk. Még a totyogóknak is saját belső veszélyérzetükre kell támaszkodni, amelyet nem nyomnak el bennük és csodálatos módon arányiban kevesbb baleset történik velük egy nagyon is veszélyekkel teli környezetben. Liedloff szerint vissza kell találnunk a saját kontinuumunk (folytonosság) üzenetéhez, amelyet az evolúció megkövetel. Szerinte már az is segít, ha meglátjuk, hogy jelenlegi kudarcaink és boldogságkeresésünk mögött a csecsemőkori igények kielégítetlensége van. Liedloff hisz abban, hogy a mi civilizációnkba is átültethető a kontinuum-elmélet.
"Ha sikerül teljes mértékben megértenünk a csecsemőkkel, gyerekekkel, egymással és magunkkal való bánásmód következményeit, és megtanuljuk tisztelni fajunk valódi természetét, mi magunk is mérhetetlenül többet fedezhetünk fel az örömre való képességünkből."
(Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv. Kétezeregy Kiadó, 2007)