Elveszett a boldogság? - Jean Liedloff könyvéről

Már több, mint három éve, hogy először hallottam a kötődő (kontinuum) nevelésről. Nem, mint elméletről, hanem mint természetes, szívet melengető felfogásról, amely vissza próbál találni a szülő-gyermek kapcsolat ösztönösségéhez. Később megtudtam, hogy ehhez elmélet is tartozik, ami némiképp disszonánsan hangzik. A könyvet viszont csak most olvastam. Íme egy kis kedvcsináló: Jean Liedloff nem kertel és nem megértő: szerinte a civilizált ember elvesztette a képességet, hogy az ösztöneire hallgasson. Egy anya-gyerek kapcsolatban létfontosságú az ösztönösség, amely akkor veszett el, amikor ebben az alapvető kapcsolatban az értelem vette át a szerepet. A szerző a jekána indiánoknál töltött közel 2,5 év alatt boldogságuk kulcsát kereste és megtalálni vélte a csecsemők és kisgyermekek hétköznapjaiban. A jekána csecsemők születésüktől a saját maguk kezdeményezte fizikai eltávolodásig testközelben élnek: életük az anyjuk életét követi kézben hordozva vagy hordozókendőbe kötve, velük aludva függőágyaikban. Igényeiket a legteljesebb mértékig kielégítik anélkül, hogy bármikor is az élet középpontjába kerülnének: a környezetük folyamatosan teszi a dolgát, mindeközben kielégítik a csecsemők evolúciós igényét: hogy sosem hagyják magára. Liedloff mindennek az eredőjeként beszél a nevében is sokatmondó "karonülő" korszakról. " A karban lévő csecsemő érzései azt mondják neki, hogy jól van és hogy eredendően jó. Az egyetlen pozitív identitás, amit ismerhet, azon a feltételezésen alapszik, hogy jól van, hogy ő jó és örörmmel ogadják. (...) Minden baba jó, de ők ezt csak a visszajelzésekből tudják" Véleménye szerint a civilizált csecsemők kétségbeesett és követelőző sírása, a felnőttek veszélykeresése és boldogtalansága mind abból fakad, hogy nem érezték az igényeikben teljesen kielégített csecsemők alapérzését, hogy ők jók és szerethetőek. Ezért életek mennek rá arra, hogy ezt az érzést keresik - tetteik kompenzációk, amelyek nem érnek célba. Plasztikusan leírja, hogyan tölti egy jekána, és hogyan egy civilizált csecsemő a napját és ez milyen érzéseket indukál benne. Az evolúció felkészít bennünket arra, hogy átessünk a születés traumáján és elkezdjük a méhen kívüli életet és ehhez egy sor ösztönt fejlesztett ki. Liedloff szerint a "karba vágyás" ugyanolyan ösztön, mint pl. a szopási ösztön. A szülés utáni depressziót is annak tudja be, hogy az anya a civlizált gyakorlatok között nem élheti meg az ösztöneit. Liedloff sokszor kegyetlenül fogalmaz, de ahhoz, hogy elérje a célját, vagyis rádöbbentsen, a mai gyereknevelési elvek, mennyire az ember természete ellen valók, meg is kell tennie. " Anyja finoman behajtja maga mögött az ajtót. Ha harc, hát legyen harc, mondja magában. Nem fog a gyerek akarata győzedelmeskedni az övé felett. Az ajtó mögül hallja, milyen, amikor valakit kínoznak. A kontinuuma felismeri, hogy ez történik. A természet nem tud hamis jelzéseket produkálni. Pontosan olyan komoly a helyzet, ahogy hangzik." A szerző az indián kisgyerekek későbbi önállóságát is e körülménynek tudja be: megfigyelései szerint a jekánáknál minden négyévesnél idősebb gyermek hasznos tagj a társadlomnak, önállóak, tűrik a fájdalmat és koruknak megfelelő döntéseket képesek hozni. Egyrészt azért, mert megkapták a testközeli csecsemőkor legfontosabb üzenetét, hogy jók és szerethetők, másrészt a hordozott babák megfelelő ingermennyiséget kapnak a világból (hiszen mindenhová magukkal viszik őket), de sosem sokallhatnak be az ingertől, mert akkor egyszerűen anyjukhoz bújnak és nem engednek többet magukhoz. Másik dolog, hogy sosem szerveződik köréjük az élet: mindent megkapnak, de nem áll meg miattuk az élet, így nem is figyelnek folyton rájuk. Még a totyogóknak is saját belső veszélyérzetükre kell támaszkodni, amelyet nem nyomnak el bennük és csodálatos módon arányiban kevesbb baleset történik velük egy nagyon is veszélyekkel teli környezetben. Liedloff szerint vissza kell találnunk a saját kontinuumunk (folytonosság) üzenetéhez, amelyet az evolúció megkövetel. Szerinte már az is segít, ha meglátjuk, hogy jelenlegi kudarcaink és boldogságkeresésünk mögött a csecsemőkori igények kielégítetlensége van. Liedloff hisz abban, hogy a mi civilizációnkba is átültethető a kontinuum-elmélet.
"Ha sikerül teljes mértékben megértenünk a csecsemőkkel, gyerekekkel, egymással és magunkkal való bánásmód következményeit, és megtanuljuk tisztelni fajunk valódi természetét, mi magunk is mérhetetlenül többet fedezhetünk fel az örömre való képességünkből."
(Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv. Kétezeregy Kiadó, 2007)