Az történt ugyanis, hogy kedves emberek feltörték a tárolónkat és semmi mást nem vittek el, csak Bori rollerját. A roller egyrészt ajándék, másrészt rollerhez képest drága volt, de mégiscsak egy roller. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek mi lettünk a púp a hátára: úgymint helyszínelők, rendőrség, közös képviselő. Sebaj, elő nem fog kerülni, de a biztosító talán kifizeti, ezért végigcsináljuk.
Kihívtam a helyszínelőket, jöttek fél órán belül. Kellemes meglepetés: kulturáltak voltak, úgy vették fel az adatokat, mintha legalább egy zacskó aranyékszert vittek volna el. Mindeközben az én egyetlen kicsi Rózsa nevű gyermekem, hogy bizonyítsa, milyen odafigyelő, gondos szülei vannak, röviden fogalmazva ordenáré módon viselkedett. Kívülről én lehettem a kicsit idegbeteg, szánalmas nő, aki reménytelenül próbálja kordában tartani a gyerekét és abban a pillanatban senki nem hitte volna el, hogy alapvetően aranyos gyerek ez és általában bírunk is vele. Első körben kaparni kezdte a vakolatot, ami kis keze nyomán tenyérnyi darabokban hullott a földre - és a rendőrökre. Ezt addig nem hagyta abba, amíg medvebarlangot nem kapart a falra. Ezután a rendőrök megpróbáltak tájékoztatni arról, hogy mi a teendő és feltettek volna néhány kérdést, amit nem tudtak, mert a kisasszony két kézzel ütötte műanyag lambériát - aminek szuper hangja van.
Úgy gondolták a rendőrök, hogy ezen a ponton távoznak.
Másnap elfáradtam a Rendőrségre, hogy megtegyem a feljelentést. Azt kell, hogy mondjam, kidobott pénz volt a rendőrségen a kommunikációs tréning. Az előtérben végigolvastam, hogy mit tegyek, ha kiraboltak, mekkorát csapódik a gyerek a falnak, ha nem kötöm be, és hogy milyen gyakori az öngyilkosság, talán legközelebb az én környezetemben is lesz. Szóval e gyönyörű hírek birtokában épp szárnyalt a lelkem, amikor rám talált az ügyeletes hadnagy, aki láthatóan nem figyelt a stresszkezelő órákon, mert épp két percre állt a gutaütéstől. Amikor bejelentettem, hogy egy használt gyerekrollert loptak el és ezzel elveszek 25 értékes percet az életéből, kicsit féltem, hogy esetleg verbális vagy nonverbális agresszióban tör ki, de nem tette, csak még gyorsabban dobolt az ujjaival az asztalon.
Az iroda, ahová bevezetett, továbbvitte az előtérben megtapasztalt belsőépítészeti koncepciót. Itt már nem zavarta meg a tekintetet semmi: akadálytalanul futhatott végig a koszfoltok tarkított egyszerű fehér falon, sem képek, sem a napközbeni munka nyomai nem zavarják meg a nézelődő. Két üres íróasztaltól és két gyermekkorom irodai designját idéző irattároló szekrénytől eltekintve teljesen üres volt. Mosolyogva gondoltam arra, milyen jó lehet, ha kirabolnak, vagy megtámadnak és utána egy az emberi lélekhez ilyen közel álló helyen kell mindezt bediktálnod.
A hadnagy bekapcsolta a muzeális értékű, kislemez meghajtós számítógépet, amely küzdött úgy 10-12 percet a Windows97 beindításával. Ekkorra már úgy éreztem magam, mintha bűnöző lennék és még kérdezni sem mertem. Miután a gép életet lehelt magába, a hadnagy úr bepöntyögte a tényállást és következett egy újabb menet az ember kontra technika küzdelemben, hogy ki is tudja nyomtatni. Ehhez nekem ki kellett fáradni a folyosóra, amíg a másik irodában hossza rugdosásra hajlandó volt nyomtatni a gép. És ezalatt mindent megértettem: a folyosón ugyanis két darab gyanúsított várakozott, darabonként 12 évesek, amit a beszélgetésből tudtam meg, mert a kislány legalább 25-nek nézett ki. Velük volt édesanya és a hármas kompániából kompletten senki nem értette (beleértve anyukát is), miért vannak itt és miért nem mehetnek el. Kijött egy olyan típusú rendőrnő, akit leginkább a Rendőrakadémia című filmben tudnék elképzelni és megpróbálta lerendezni a társaságot. Ehhez csatlakozott az én hadnagyom is.
Végül, hogy legyen valami morális konklúzió megállapítottam magamban, hogy ha nekem napi 12 órában ilyen körülmények között ilyenekkel kellene küzdenem, én is két percre állnék a gutütéstől kurzus ide vagy oda.
A mi kis életünkre annyi vonatkozik, hogy ha fizet a biztosító, Borinak lesz új rollerje, amire természetesen már benyújtotta az igénylést. A tanulság pedig az, hogy nem leszek rendőr, és a Rózsát nem viszem emberek közé, ha nem alszik délután.
A képen az eltulajdonított járgány, ha szembe jön valakivel az utcán, sikítson, mert tudtommal több ilyen nincs Pécsen.
Jól fogalmazol, ám! :) De kimaradt a történetből, hogy Bori hogyan reagálta le ezt az eseményt.... :)
VálaszTörlés