Kis gyerekekkel ugye kis dolgok történnek. A kis dolgok azonban észrevétlenül lesznek egyre nagyobbacskák, jelentőségük pedig akkora, hogy fel sem fogjuk ésszel. Mert ugye mi történik, ha valaki hasonlóan érzékeny csillagzat alatt szül gyermeket, mint amely alatt én szültem Bori nevű nagylányomat? Egy szép napon szembesül vele, hogy megnyúlott a lába, tetszelegve nézegeti magát a tükörben, olthatatlan tudásszomjával akarja bekebelezni a világot. Aztán egy nap történik valami. Valami, ami szembesít az idővel, a feltartóztathatatlan előre haladással, a dolgok folytonos változásával. Nem engem, hanem őt.
Megmozdult a fog. A jobb első egyes. Kis dolog: majd mozog tovább, aztán kihullik és követi őt engedelmesen többi.
De az ég felé törő sarjadó jegenye megremeg, növése elbizonytalanodik: megijed.
Megijedt ő is. Az időtől ijedt meg. Nem akart már nagylány lenni, nem akart iskolába menni, nem akart hatéves lenni és főként nem akarta, hogy kihulljanak a fogai.
Összenéztünk Apával: mert lesz itt még iskolakezdés, nővé válás, szerelmi csalódás, kudarc egymás hegyén-hátán. Mimózalelkű kisvirágunk számára megannyi lélekpróbáló akadály.
Jó hosszú utunk lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése