Jean és én

Furcsán vagyunk, Jean és én... Egyik pillanatban szaladnék zászlómon nevével és hirdetném a balga tudatlanoknak: így tegyétek. Aztán bűntudattól összetörve leomlanék, hogy megfosztottam drága véreimet a természetes ösztönösség kiváltságától. Aztán azért felébredne bennem a kritikus, amely kétkedőn fejét csóválná: na, azért ez nem ilyen egyszerű.

De úgy kell Jean, mint egy falat kenyér, még akkor is, ha kritikával olvasod egyébként nagyon egyértelmű állásfoglalását. Visszahozza az ösztönt, a természeteset, azt a belső akaratot, amiért ember, embert hoz a világra. És visszaemeli a csecsemőt a mindentudó, teljes jogú emberek körébe. Nagyon fontos, mert az elmúlt évtizedek gyereknevelési gyakorlata, amelyet teljes jószándékból fakadóan, de mindannyian örököltünk, a suttógók, a spockok olyan messze kerültek ettől. Jean üzenete egyértelmű, ha sír, vedd fel, ha éhes, etesd meg, ha dolgoznod kell kösd magadra, ha menned kell, vidd magaddal, de ne ugrálj körülötte. (Ez utóbbit tudom a legnehezebben megvalósítani.) Más a világ, amihez szocializáljuk őket, de azt az érzést, hogy belső késztetéseink jók, eredendően jók, mint ahogy a világra jövő ember is jó, eredendően jó, nem formálandó, javítandó általunk létrehozott alkotás. Hanem kegyelem, ami nekünk jutott és aki mellettünk van egy ideig. Ránk van bízva félelmében, kiszolgáltatottságában és ez bármilyen csábító, nem azt jelenti, hogy a képünkre formálhatjuk, rendelkezhetünk vele. Azt jelenti, hogy amíg mellettünk van, kötelességünk fenntartani benne a vele született boldogságot.

Soha nehezebb feladatot.... Jeant nem a polcra kell tenni, hanem elolvasni és erőt meríteni, aztán eltenni és maradni annak, amik eredendően vagyunk, Édesanyának. Szabadon.