Amikor 2 évvel ezelőtt Bori oviba ment, tele voltam kétségekkel. Akkor adott pillanatokban nem, most már nagyon úgy tűnik az elválás nagyon megviselt minket. Azzal a véleményemmel máig egyedül vagyok a családban, hogy Borinak nem kellett volna három évesen óvodába mennie. Akkoriban beszoktattunk, sírtunk, magyaráztunk, abbahagytuk, újrakezdtük. Az egész feladásához annyi hiányzott, hogy Bori azt mondja, nem akar óvodába járni, de ezt nem mondta. Mindenáron meg akarta csinálni. Ez őhozzá tartozik: nem kell neki elvárásokat támasztani, csinál magának. Szóval nagy nehezen beszokott, járt egy éven át napi 3 órát, aztán fél évig 4-et, aztán másfél év után ott aludt délután.
Az első óvodai nap reggelén pszichológiailag tájékozott szülőként nyugtattuk Rózsát, kérdeztük, izgul-e, mire az asztal másik végéről Bori megszólalt:
- Én egy kicsit izgulok...
A beszoktatás első napjának felénél éreztem, hogy kicsit zavarok. Második nap, amikor visszaértem egy fél órás távollét után az én kicsi elveszett lánykám kijelentette:ű
- Még nem játszottam eleget a gyerekekkel, elmehetsz.
Szóval második nap beszoktatott óvodásnak nyilvánítottam. Délután nem bújt az ölembe, nem volt nyűgös, nem akart különösebben velem lenni. Mondhatni meg se kottyant neki e hatalmas mérföldkő.
Jelenleg két óvodás indul reggel. Két ovis zsák lóg a szekrényben és már a gomba mellé virágot is varrogatok. Felnőttek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése