Esti alvás és más történetek 1.- Zsófinak és Andrisnak, nomeg Lucának

Zsófi mamamis hozzászólására reagálva előrébb hoztam az alvós témát. Először is a mi alvós történetünk:
Bori 3 hónapos koráig úgy visított, mint akit kínoznak, főleg szeles, időváltozós időben (a szél ma sem a barátunk, csak nem éjszakai ordítás, hanem nappali hiszti a velejárója). Elaludt a kezünkben, aztán nem tudtuk lerakni, aztán nem tudtuk visszaaltatni, ment a cirkusz minden este. Aztán (nem olvastam még se kötődő nevelésről, se együttalvásról) egyszer fekve szoptatás után ottmaradt. Reggel előbb ébredtünk, mint ő és sose felejtem el a pillanatot: szuszogó, apró babatest, kisimult vonásokkal, tökéletes nyugalomban. Ekkor belül már tudtam, hogy ezt az érzést kerestem az anyaságban, de nappal még nagyon sokszor el lehetett bizonytalanítani jótanácsokkal, cikkekkel, könyvekkel. De van egy férjem, aki kevésbé hajlítható ezen kívül az esti/éjszakai felsírásoknál csak az ösztöneim működtek, az agyam nem, így Bori maradt velünk. Egy éves már jóval elmúlt, amikor úgy döntöttem, az esti elalvás jobb lenne, ha a kiságyban történne, mert féltem, hogy leesik az ágyról és kicsit nekem is igényem volt az esti olvasásra, hálószobai nyugalomra (ma már ezt máshogy gondolom). A rendszer az volt, hogy a kiságyban elaludt (talán második próbálkozásra sikerült is), aztán első felsíráskor vittem közénk. Ez a rendszer ma is, csak ma már nem hozom, hanem jön a lábán lipitipi és puff, be közénk. Van úgy hogy jön, van úgy, hogy nem jön. Nem unszoljuk, nem szidjuk, nem dícsérjük amiatt, ha az ágyában alszik. Ott alszik, ahol akar.

Mikor Rózsa megszületett egyetlen dolgot határoztam el, hogy nem fog csak kézben elaludni (Bori már nagyon nehéz volt, amikor még mindig hurcolászni kellett). De azt tudtam, hogy első perctől együtt szeretnék vele aludni (ekkor már betáraztam az agyamba egy kis szakirodalmat is). És tessék: Rózsa 3 hónapos koráig ott aludt 10-12 órát, ahol éppen érte az este, csak velünk nem, akkor folyton felébredt. Mikor már éppen elkönyveltem, hogy ez a gyerek alszik, méghozzá nélkülünk, ezt egyik napról a másikra abbahagyta. Ekkor kezdett velünk aludni a mai napig kizárólag szopizás közben. Ahányszor felkel, annyiszor melléfekszem szopik kettőt és szundít tovább. Ha én is lefekszem, akár olvashatok is, beszélhetünk is, melléhuppanhat a nővére, alszik, Ha éjjel fölkel, csak odafordul és szopizik, bár ha már ott vagyok, nem szokott felébredni.

Persze van ennek az egésznek árnyoldala is (szerintem nem az együttalvásnak, hanem a szopi közbeni elalvásnak), ha őszinte akarok lenni, nem hallgathatom el. Bori miután abbahagyta a szopizást (másfél évesen) nagyon nehezen tudott elaludni. Hosszú ringatás, mese, éneklés, olyan is volt, hogy órákon keresztül. Talán azért volt, mert nem tanult meg magától elaludni, talán azért mert ilyen (szopi közben is elég sokáig tartott neki). És kövezzenek meg, ahogy írtam, még ma is sokszor megszakítja az éjszakát egy áttrappolással (és Rózsa sem fogja még egy jó ideig átaludni az éjszakát, ez egészen biztos). Nehéz volt, elmúlt, talán ma már ezt is másképp csinálnám (például hallgatnék a férjemre és nem erőltatném a napirendben kialakított alvási időt: megvárnám, míg teljesen álmos) De számos szopi közben elalvó gyereket isemrek, aki probléma nélkül átállt, nem vagyunk egyformák.

Szóval miért is kellene egy gyereknek 6 hetesen átaludni az éjszakát? Ezt kihatározza meg? Az elfogadás itt kezdődik.

Kicsit azt gondolom, személyiség dolga ez az egész, de azt is gondolom a lefolyása azon múlik, hogy el tudod-e fogadni: ha sír, valamiért sír, és az is valami, hogy meg akar győződni róla, itt vagy-e még vele. Nagyon nehéz éjszaka is feladni magad, ha fáradt vagy, telítődtél a babázással újra és újra háttérbe szorítani magad. De szerintem a megoldás nem a gyerek hozzád idomítása, hanem a mindenki számára harmónikus megoldás megtalálása. Ez lehet az együttalvás, egy függőhinta, egy szivacs a földön, ahonnan visszamászol, ha elaludt. Bármi, ami mind a hármótoknak elfogadható.

Ja és utózöngének csak annyit: szilárd meggyőződésem, hogy Bori alvásproblémáiba nagyon bejátszott az én bizonytalanságom. Imádtam az együttalvást, de másnak nem nagyon meséltem róla, elkentem a témát. Kaptunk alvástanítós könyvet, elkezdtük, mert annyira meggyőző volt, aztán abbahagytuk, mert megőrültünk tőle. Nekem is folyton zúgtak a fejemben a "Még nem alussza át az éjszakát?" című kedves kérdések (mert ugyebár a jó gyerek ismérvei: alszik, eszik, csöndben van később hangosan köszön és válaszol a kérdésekre, nem kiabál és persze továbbra is eszik és alszik) és igenis elbizonytalanodtam, hogy jó-e ez így. Nehéz volt, de jó volt így. Most úgy élem meg: a gyerekeim megkapták -és megkapják azt, ami elemi joguk: biztonságot minden pillanatban.